kalandrafel - GIBIKE
Főmenü:
KALAND AZ ÉLET
A 60-as 70-es években a nyári vakációt fesztiválok, táborok híján a Nagyiknál töltöttük. Napi program volt elmenni a bótba, egész kenyéré’, forinté-élesztőé’. Mikromobilitási eszközként biciglit vehettünk igénybe. Nagyijaink Tápiószecsőn, illetve Tápiószentmártonban éltek. Mindkét helyszínen rendelkezésre állt egy-egy „kerékpárnak” nevezhető jármű, de egyszercsak a szentmártoni megadta magát. Hogy legyen bringám ott is, a szecseit el kellett valahogy juttatni Szentmártonba. Mivel vonaton, buszon nem lehetett szállítani, nyilván „lábon”, azaz keréken kellett megoldani a transzportot.
Kaland az élet, a szülői engedély megvolt (13 éves voltam), csak az volt a bökkenő, hogy egyáltalán nem ismertem az utat. Azaz hogy 3 évesen Apámmal egyszer „gyerekülésben” már volt szerencsém megtenni. Annyira emlékszem, hogy Ságon elütöttünk egy disznót, Bicskén ittunk az itatókútnál bádogpohárból.
Miután az útvonalat fejben összeraktam, felkészítettem a bringát, felfújtam a gumikat, feltarisznyáztam magam, és kis lámpalázzal nekivágtam - egyedül.
Szerintem akkor csapott meg valami, amikor a dűlőútról rákanyarodtam a Tápióságra vezető országútra. Élveztem a suhanást az aszfalton, egészen addig csak földutakon tekertem. Jóllehet, akkortájt az aszfalt "bogárhátú" egynyomos makadám volt. Ságról csak egy irányba lehetett Tápióbicskére menni, eltévedés kizárva, viszont egyszer csak elfogyott az aszfaltút. Aki ismeri a Tápióvidéket az tudja, hogy a fő talajalkotó arrafelé a homok. Mint a Szaharában. A 30 mm-es gumi meg nem tevetalp. 5 km tolás, de a végén feltűnt a Bicskei templomtorony, nagy volt az öröm, és meglett az itatókút is.
Bicskétől Szentmártonig ismét a „bogárhátú”, és itt jött egy akkor szörnyű 15m-es emelkedő. Ez volt az utolsó megpróbáltatás, innen már vidáman befutottam Nagymamámhoz.
Mai szemmel az a furcsa, hogy sem a szecsei Nagyi, sem a szüleim nem értesültek azonnal a sikeres expedícióról, sem telefon, sem távirat, sem levél, posztolni meg nem volt mivel ugye.
