easyrider - GIBIKE
Főmenü:
JUVENTUS VENTUS
1974-ben ment a moziban a „Szelíd motorosok”. Akinek nem ugrik be: „Ízirájder Öcsém… végig a 66os úton”. Amerika nagy ország: Harley Davidson, Magyarország kicsi: XBZ bicikli a Szovjetúnióból (HarkovszijVelocipédZavod). Mindegy, az életérzés a lényeg.
A két cimbora eltökélte, hogy bringával körbetekeri a Balatont. Hogy legyen valami sportérték is, először lemennek Pécsre, át a Mecseken és Kaposváron át a 67-es úton Balatonlellére, Keszthely, Füred és úgy haza. Grandiózus a terv, ugye? A szülői beleegyezést megkaptuk, (mert akkor még csak 16 voltunk) fölszereltük a gépeket és hajrá.
A bikepacking a következő volt: szerszámtáska a vázon, a pumpa szintén. Csomagtartón a zipzáros-paplan, a katonai sátorlap és bevásárlószatorban a kaja, ruha, kulacs, fényképezőgép. Mindez géppel együtt bő 30 kg felett.
Cimbora Kelenföldről, én Tápiószecsőről, indultam. Előzetesen úgy beszéltük meg , hogy az adott napon délután a 6-os főúton a Dunaföldvár-vége táblánál találkozunk.
Így is lett. Az én aznapi etapom 150 km volt. Mivel már esteledett, szállás után néztünk. A Dunapart kézenfekvőnek tűnt, ezért amikor leértünk a vízhez, tábort ütöttünk. Ez úgy történt, hogy először is vágtunk a bozótosban 9 db sátorcöveket, egy darab sátorrudat, aztán összegomboltuk a két sátorlapot és felállítottuk. Aljlap, szúnyogháló, derékalj akkor még nem létezett. Már éppen készülődtünk aludni, amikor jött a halász. Mint kiderült, a Duna-szakasznak az a része halastó és teljesen tiltott terület. Az öreghalász hamar levette a szitut, közölte hogy reggel már nem akar itt találni minket. Azért még megkérdezte, hogy ha így táborozunk, vándorolunk, lányokat miért nem hoztunk magunkkal.
Második nap. Frissen, lelkesen 25-ös tempóban a 6-os főúton húztunk Pécs felé. Láttuk az éppen épülő Paks1 helyét, ZIL teherautók tucatjai húztak el mellettünk. Érdekes, hogy az egyszámjegyű, nem túl széles, de nagy forgalmú főúton nem volt az a stressz mint most. Szekszárdnál a Sió partján volt a déli pihenő, és aztán jött a mumus a Kakasdi emelkedő formájában.
Nekem, az alföldi homokdombokon szocializálódott bringásnak, sokkoló volt, a Cimborának nemkülönben. Bonyhádnál nyilvánvalóvá vált, hogy a Pécs felejtős. Pedig akkor még fogalmunk sem volt, milyen a Mecseknádasdi, meg a Hosszúhetényi emelkedő. Bölcsen „észszerűsítettük” a túratervet, és lekanyarodtunk Kaposvár felé. A dimbek-dombok nem szűntek meg, viszont a nap már lemenőben volt, tehát valahol Máza és Szászvár között letáboroztunk egy dombtetőn. Cövek faragás, sátorverés. Ezúttal nem volt sem halász, sem vadász, viszont jöttek a szúnyogok. Cimbora „Gauloises” típusú szúnyogriasztójával próbálkoztunk, a szúnyogok maradtak, mi viszont rászoktunk a cigire.
Harmadik nap. Borongós. Mint a hangulatunk. Dombóvár után Kaposvár felé vettük az irányt, de Nagyberkiben eszünkbe jutott, hogy egy osztálytársunk idevalósi, és a nagymamájánál itt tölti a nyarat. Ha már erre jártunk, benéztünk. Vendéglátás lett a vége, megnéztük a foci VB döntőt, osztálytársunk Nagyija hozott nekünk egy vájling epret. Késő is lett, ott marasztaltak minket éjszakára.
Negyedik nap. Hogy hogy nem, mindketten egyidőben "technikai problémára" hivatkozva feladtuk a küldetést. Elsunnyogtunk Dombóvárra a vasútállomásra, feladtuk a bringákat poggyászként Kelenföldre. Felültünk egy vonatra és tapasztalatokban meggazdagodva hazajöttünk.
